.....Temető

Kimondta a legrettegettebb szavakat. Bizony. Most komolyan azt kéne...
Te szentséges úristen.
Nagy levegőt vettem. - A rejtekhelyemig elvihetlek. Haza nem, de odáig igen. - mondtam gyorsan. Tényleg nem vihetem haza. Egyrészt, mert otthon Oliver vagyok, nem a Zöld Íjász. Másfelől pedig ha én hazaviszek egy lányt, egyből azt hiszik, hogy a barátnőm. Amit én nem szeretnék, különösen, ha róla van szó.
Na akkor, ezen is túl vagyunk. De most komolyan. Nekem el kéne vinnem ŐT? Legmélyebb gyanúm szerint az a csaj, akit korábban említettem, hacsak nincs ikertesója vagy hasonmása, ráadásul legszívesebben csak lelőném és itthagynám, annyira kikészít. Még jó hogy nem látja a szemforgatásaimat. Kevés olyan ember van, akit nem tudok elviselni. Sőt, most hogy jobban belegondolok, rajta kívül nincs senki. De ha továbbra is tartja magát a dívaszerephez, otthagyom valahol. Nem tudom hol, valahol..
Valóban elég szánalmasan festett, úgyhogy karba fontam a kezem, és a csuklya alól ránéztem.
- Nos?

De legalább már nem óvakodott és gyanakodott... Azon gondolkodtam, mikor veszíti el végképp a türelmét velem kapcsolatban. De az biztos, hogy szerintem nagyon jól játszom Miss Picsát, leginkább erre tudok gyanakodni, mivelhogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy legszívesebben lecsapna.
- Los Angeles-ben... Itt.... tudja nincs hol laknom... Így - mutattam magamra - még egy szállodába se engednek be - hüppögtem, miközben magamhoz öleltem a táskámat. - Csak én lehetek ennyire szerencsétlen - sajnáltam halkan magam, miközben újra sírtam.
Ennek fényében viszont a "menjünk" parancs is értelmét vesztette így ott maradtam ahol álltam állig véresen, állattetemesen és egy letört magassarkú szandival a kezemben álldogáltam mezítláb a férfi mellett. Ő meg ahelyett, hogy engem kapott volna a vállára a hullát fogta meg... Igaz, ez utóbbi nem gyalogol sehova a lábán, én még esélyesebben, de akkor is. Én lennék elméletileg a bajba jutott hölgyemény, nem a hím nemű hulla.

Az első sikoltást még megértem, a második még oké, de a harmadiknál legszívesebben már lecsaptam volna. Pedig ha úgy vesszük... Sok hülyével futok össze esténként.
A sipítozásra már jobbat nem tudtam, elröhögtem magam, de csak halkan, amíg beszélt.
- Amint megmondja merre van a haza, szíves örömest hazakísérem. - bólintottam, és leugrottam a tetőről, hogy kisegítsem Troy karjaiból. Más kérdés, hogy valószínűleg abban a pillanatban kitépi a karom, amint hozzáérek..
Gyakorlatilag fel se segíthettem, mert fújjogva felugrott.
Vállat vontam, az íjat a vállamra dobtam, a másikra pedig Troyt. Aztán meggondoltam magam, kihúztam a nyilat a csávóból, meg a mauzóleum mögött a patkányokból is. Az állatkákat berugdostam az erdőbe, Troyt meg otthagytam,a pár véres nyilat meg eltettem, majd otthon megtisztítom és kiélezem őket.
- Menjünk. - mondtam.

Óriási megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy nem akar tőlem semmit. És viszont akarok.. Na nem tőle, hanem úgy mindenkitől az Oscar-omat, ugyanis ha élve megúszom, és sikerül elhitetni magamról, hogy tuti nem vagyok vérfarkas, akkor ezt igen is megérdemlem, nem...
Mikor előtte az első nyilat úgy visítottam, hogy szerintem a dobhártyája is beszakadhatott volna, hogy ha farkas lett volna. És ezt szép sorjában minden patkánynál eljátszottam.
Az újonnan kialakult szívritmuszavaromat és az esetleges szívgörcsömet akartam leküzdeni, amikor érdeklődött, hogy megvagyok-e.
- Nem vagyok meg... - erősen idegösszeomlásos volt a hangom, majd felálltam és elbotorkáltam a táskámig. - Követelem Mister, hogy kísérjen haza, különben én magam fogom feljelenteni gyilkosságért - sipítoztam, majd mérgesen toppantottam egyet, akkora erővel, hogy kitörjön a szandim sarka, és utána meg bele essek a hullába.
- Fúj-fúj-fúj-fúj - visítottam újra, és megpróbáltam talpra kecmeregni, miközben újra elkezdtem sírni. Főleg azért, mert már teljesen kihűlt a hulla, tehát a későbbiekben sem tudom megenni, na de ezt a vadásznak nem kell tudnia.

- Semmit nem akarok. Egyedül csak eltűnni innen végre, mert ha a zsaruk itt találnak, megint lóghatok meg előlük, és minden ilyen alkalommal, mikor majdnem elkapnak, egyre idegesebbek lesznek. - mondtam.
Ekkor a csajt letámadták a patkányok. De most komolyan. Patkányok? Lehet valaki ennyire szerencsétlen?
Sorban lőttem ki a nyilakat, egészen addig, míg az utolsó patkányt is a földhöz szegeztem velük. Néhány még vergődött, de átlagban nagy részük egyből ki is múlt.
A csaj meg körbe van véve nyilakkal. Most vagy pöpecül ráhoztam a frászt, vagy.. valami.
- Megvagy? - kérdeztem, de nem mentem közelebb, az utolsó nyilat a kezemben hagytam, a másikban az íjat.
Ezzel a csajjal valami nem oké. Ha vérfarkas, ha nem, az agyával is gond van... Felmásztam a mauzóleum tetejére, onnan néztem körül, nincsenek-e még a környéken rendőrök. Talán nincsenek. Bár a szirénát még mindig hallottam, egyre inkább futni akartam. Ha emiatt a nő miatt csuknak le, nagyon pipa leszek...

Míg zokogtam addig a farkasom figyelt, és sikerült felfedeznie, hogy ez a csuklyás zöldség bizony úgy néz ki fel ismert. Igaz a farkasom is felismerte szagról, hogy vadász, és jobb lesz vigyázunk vele. Igazság szerint, én nem emlékeztem rá, hogy ki ez az ürge, de azért most már úgy voltam vele, hogy vigyázok mit mondok, és mit csinálok.
- De... akkor... - hebegtem megzavarodottan... és könnytől maszatos arccal próbáltam meg esetlenül hátrálni pár métert, főleg mikor közelebb jött. - Mit... mit... akar tőlem? - suttogtam erőtlenül, amolyan ájulás közeli állapotot játszottam be, erre játszott az is, hogy sikerült lesápadnom, igaz, ez azért volt, mert valamibe, talán egy oszló patkány tetembe beleültem, a szép fehér nadrágommal. Sikkantottam egyet, mikor több patkány rám mászott, és hisztérikusan elkezdtem csapkodni és segítségért visítoztam. Persze még mindig folyt a könnyem, mert ha egyszer már rákezdtem, akkor csak nyugodtan, igaz, a farkasom azóta már a röhögéstől zokogott. Meg azon, hogy vajon a patkánytól kiborult hisztis dívával mit kezd a vadász. Nagyon érdekes eset tanulmány, az már egyszer biztos.

Könnyek. Nabasszameg.
Amíg a magyarázkodást hallgattam, emlékképek ugortak be. Ezt velem egyszer már eljátszották, csak akkor még nem Íjász voltam. A Blue Moon-falka Bölverkje...
Calliope Cierrano. Egyszer futottam össze vele, ugyanez a színészkedés... Csak akkor más volt a fedősztori és az álnév.
Legutóbb megpróbált megölni. Lássuk, hogy most emlékszik-e rám...
Immár kételyekkel teli hallgattam színészkedését, de közben együttérzés volt az arcomon... Már amennyi a csuklya alatt látszott.
- Nem vagyok rendőr... - vigyorodtam el. - Sőt... A rendőrök engem kifejezetten nem kedvelnek. - mondtam. - De... Segíthetek magának ezzel a kis problémával kapcsolatban... - pörgettem meg a nyilat a kezemben, miközben az íjat még mindig a kezemben tartottam.
Nagyon kíváncsi vagyok a mai este kifejletére. Meg fog ölni? Meg fog harapni? Vagy probléma nélkül sikerült megúszni? Mindenesetre nem szeretnék a zsaruk kezei közé kerülni, márpedig esküszöm hogy szirénákat hallok valamerre. Elindultam felé, de csak a Mauzóleum végéig mentem, ott beálltam mögé, így a temető kapuja felől nem láthatnak engem, lesz esélyem meglógni. Nekidőltem a falnak, és vártam a reakcióját. Elég sokat fejlődött a színészi képessége azóta, mintha tényleg sírt volna. Az egyetlen gond, hogy mostmár határozottan emlékszem, ki ő. Ha szerencsém van, ő viszont nem fog..

Nem hitt nekem, de nem gond... Kierőszakoltam magamból a könnyeket is. A legtöbb férfi tehetetlen egy síró nővel szemben. De legalább a nyilat leengedte... Ez is azért nagy teljesítmény. De ha ő még vadász, és én éhes lennék, vagy az életemet félteném, éppen az ártatlan ember lányka szerepét adom elő, tehát számításba sem jöhet az a tény, hogy én most leharapom a fejét, vagy egyéb testrészét.
- Én...? Én... kérem szépen An...An...Angel Rey....Reymes vagyok - dadogtam ki a nevemet, az egyiket a sok közül, majd előkotortam volna a táskámból a Los Angeles-i személyimet, hogy bizonyítsam. - Ne... - vinnyogtam rá. - Csak a személyimet akartam bemutatni, mert ugye maga rendőr... És.. és.. és... azért végzett ezzel a férfival... Kérem szépen, ha ön rendről szeretném feljelenteni Alice Scherän-t, egyfolytában követ és képeket csinál rólam, már ügyvéddel is bepereltettem, de nem használt. Tényleg nagyon sajnálom, hogy láttam, amit láttam, de ne bántson, senkinek nem mondom el - pislogtam rá nagy boci szemekkel, miközben elfúló hangon zokogtam, s a táskámat oda dobtam hozzá. Nincs benne semmi olyan dolog, ami arra utalhat, hogy farkas vagyok. Némi készpénz, pár katalógus és aláírt fénykép, na meg a személyim.
- Én csak itt akartam átvágni a városba, miután eltévedtem az erdőben. El akartam kerülni a sajtót, tudja uram... Ők ilyenkor is a nyomomban vannak. Nem mondok senkinek semmit, csak kérem szépen engedjen el. Mr. David Fox-nál voltam, személyes jó barátom, aki Los Angeles-ből költözött ide pár éve, és őt látogattam meg, tőle kaptam a csokrot is, ami most tönkre ment - játszottam a hisztis, megrémült dívát. Igazából mindent, csak engedjen már el. Mellesleg a könnyeim igaziak voltak... A bennem lévő farkas szinte zokogott attól, hogy nem vetheti rá magát a hullára, ami egyre jobban és jobban kihűlt... Így tehát az már nem vacsora, továbbá a férfit sem lehet megenni, mert sünit csinálna belőlünk, így maradtam a földön térdelve, és bőgve.

Egy nő került elő az erdőből egy csokor fehér rózsával. Igazából elég hülye fejet vágtam egy pillanatig. Most komolyan az erdőből jön a temetőbe?
Végül teljesen előjött, és térdre esett. Szipogott, de valahogy.. Valahogy valami nagyon nem stimmelt a csajjal. Hirtelen akadt is pár ötlet a fejemben: lehet rendőr, lehet Troy egyik női testőre, vagy ami ezeknél is jobb lenne: vérfarkas is. Ilyenkor mit meg nem adnék egy kutyáért, de komolyan...
Leengedtem az íjat, de a nyilat fenthagytam, és a kezeim is rajta tartottam, hogy amint egy rossz mozdulatot tesz, felszögezzem a mögötte lévő fára.
- Ki vagy te, és mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem hűvös hangon, miközben próbáltam rájönni, hogy ugyan honnan lehet nekem ismerős.. Amekkora mákom van, lehet hogy pont rábukkanok egy régi vérfarkas-ismerősömre. Annál jobb viszont nem történhetne velem, tekintve, hogy épp itt fekszik mellettem egy általam lelőtt cégvezető, a rendőrök valószínűleg perceken belül itt lesznek...
Próbáltam az ösztöneimre hagyatkozni, de azok egyre csak azt kántálták: "Takarodj már el innen te bolond!"...
Ösztönök kilőve, marad a józan ész. A józan eszem azt diktálta, hogy maradjak éber, mert a csajjal valami nem klappol. És jó vagyok a nem klappoló dolgok észrevételében. Szívesen közel mennék hozzá, hogy a szemébe nézve kiderítsem, ki is ő, de inkább kihagyom. Ha rendőr, akár fegyvere is lehet, ha testőr, akkor is. Ha vérfarkas, akkor meg átváltozik, és megeszi a fejem.
Kössz, de inkább maradok ott ahol vagyok.

Oliver

A temetőbe készültem, hogy megnézzem a régi alfánk sírkövét. Test nem volt benne, mert az megették a farkasok, de akkor is... ennyi tiszteletet megérdemelt, és én meg is adtam ami neki jár. A kezemben pár fehér rózsa volt, í bolt kinyitott a kedvemért.
A temető azonban a megszokottal ellentétben minden volt csak csendes nem. Feszülten figyeltem, hogy mi folyik itt, de mivel nem éreztem vérfarkas szagot, így nyugodtan folytattam az utamat.
A vér illata vonzott, így mire feleszméltem már arra fele tartottam és szinte premier plánból néztem végig, ahogy a nyilas zöldség kinyírja a rimánkodó piócát. Hogy miután hátrálni próbáljak, rálépjek egy faágra, és én kerüljek célkeresztbe.
Oda dermedtem ahol voltam. Ha most megmozdulok, akkor lő, ha nem mozdulok... akkor nem tudom. De jobb lenne, nem hagyni neki, hogy lyukat csináljon rám. Na nem mintha egy gyors átváltozás nem oldaná meg a gondjaimat, de ha teszem azt, hogy a zöldség vadász, akkor nem kéne lebukni előtte. Egyelőre még senki nem tudja, a vadászok közül, hogy farkas lennék, a régiek nem ismertek fel, akik pedig tudják hogy az vagyok, azok itt fekszenek valahol, mármint ami megmaradt belőlük.
Nagyon sóhajtottam, majd kockáztatva azt, hogy lelőnek, a lehető legmegijedtebb hangomat vettem elő.
- Kérem... ne lőjön... nem mondom el senkinek, hogy mit láttam, csak kérem ne bántson - közben előrébb araszoltam, hogy látható legyek, majd utána térdre estem, a rózsa szét szóródott körülöttem, és szipogtam egy sort. Ha megúszom lebukás nélkül, akkor kérem az Oscar díjamat.

Calliope

Buli buli hátán, már megint. Egészen, míg nem kell elrohannom, és Íjászként igazságot szolgáltatni. Naigen. Nem vagyok szuperhős. Egyszerűen csak... Gyűlölöm az igazságtalanságot. Szokásos hülye indok, hogy kimentsem magam a buliból, lesietni az alagsorba (bölcs ötlet volt az éjszakai klubot a rejtekhelyem fölé csinálni), beöltözni, és elindulni...
Tetőről tetőre, futva és ugorva követtem a kiszemeltem. A temetőig futott, ahol sarokba szorítottam a mauzóleum előtt. Felhúztam az íjat, a nyilat az idegre tettem, és céloztam. Szerencsére a testőreit elég volt leütni, nem kellett őket megölni...
- Troy Beckett... Romlásba vitted ezt a várost... - mondtam, és ellőttem egy nyilat a feje mellett, ami megsértette az arcát, mire könyörögni kezdett.
- Mit... Mit akar tőlem? Ne öljön meg... Kérem... - rimánkodott..
- Tegnap este adtam egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy jóvá tegye a bűneit. De maga nem tette meg... Ha visszautalta volna a Segélyalaptól sikkasztott pénzt, most nem kéne itt lennie... - mondtam, és egy újabb nyilat lőttem ki, ezúttal a combjába lőttem, mire összerogyott, a fájdalomtól ordított.
Tudtam, hogy ő ma innen nem juthat ki élve. Nem élt a lehetőséggel, ami nagyon nem volt okos döntés részéről. Nem is értem, hogy ennyire ostoba emberek hogy juthatnak ilyen magasra...
- Kérem... Kérem... - könyörgött, de a szemén láttam, hogy amint elengedném, rám uszítaná a zsarukat, és minden maradna a régi.
- Egy esélyt adok, Troy. Többet nem. - mondtam, és az idegre helyeztem egy nyilat, megfeszítettem, céloztam, és...
Troy holtan rogyott össze a mauzóleum ajtajában, egy szívéből kiálló nyíllal.
A sors fintora, hogy pont egy temetőben kellett megölnöm. Nem így alakult volna, ha megteszi, amit mondok. Melléguggoltam, és megnéztem a pulzusát. Hát igen. Legalább nem kell messzire vinni. Kivettem a telefont a zsebéből, és megnéztem a számláját. Elutaltam a pénzt a Segélyalapnak, utána visszatettem a telefont a zsebébe.
Ennek nem így kellett volna alakulnia... De legalább nem kellett még több embert megölnöm hozzá. Ágreccsenést hallottam, mozgást észleltem az erdő felől, szinte egy szempillantás alatt már céloztam.

...